A választáshoz, és a fajták közti keresgéléshez, gondolatébresztőnek, hozzáadnám egy régebbi elmélkedésemet. Kezdő gazdik, ha valami ebből nem teljesen érthető, semmi pánik hamarosan megvilágosodnak a részletek is. Remélem.

„A bull típusú terrierek cuki. Büszkélkednek a gazdik, a gyerekekkel egymás szájából esznek. Jajj egyszer ha gond van, meglepődünk. Pedig szerencsétlenek évszázadokon át arra lettek tenyésztve, hogy ne legyenek kiszámíthatóak és kibírjanak sokmindent, most meg meglepődünk, ha teszik, amire tenyésztették őket. Nem nagyon értem a gazdikat. Cucuka cuki. Na persze, de az idegrendszere, a természete, arra a szelekcióra alapozódik, amikor a kölyköket a fejük felett pörgették, hogy melyik bírja ki… Én is megjártam, nagy mudit szerettem volna, vettem egy kuvaszt, és kuvaszként viselkedik. Igaz, hogy mindig jókedvű, de akkor fogad szót, ha kedve van, vagy úgy gondolja fölkötném magam a gerendára és kicsit a kedvembe jár, hogy inkább mégse. …de azér’ néha elkapná a macskát. Pedig tudja, hogy tilos. Na de érdekli? Aki mudit akar, vegyen mudit. Mondom magamnak is. Pedig a mudi viszonylag „új” fajta mégis évszázadokon át szelektálták a leghűségesebb, legokosabb példányokat, míg kialakult a mai fajta, pedig 1936-ig nem volt fajtastandard, mégis sikerült megtartani és nemesíteni a fajtát. Vajon miért? Az elődeinknek több esze volt? Nem biztos, de legalább az érdekük az volt, hogy temperamentumra szelektáltak a „forma” jött vele. Amire mondják, hogy temperamentum hiba, hogy nem elég nyílt a kutya, az nem hiba a mudinál, erre lett tenyésztve. Nehogy a jószágot ellopja valaki. Idegen nem is jön a házba. Persze azt nem tudták, hogy a 21. században az lesz az igény, hogy csóváljon a szembejövőknek. Ezt ha szeretnénk, mindenki korán elkezdi szocializálni a kutyáját és általában mézesmackós kedves mudikat kapunk ügyes tréninggel és szeretettel. Persze néha nem jön össze, de néha a cuki bull terrier is megeszik valakit. Ez az évszázados szelekció átka. Néha működik. (Most képzeljük el melyik a nagyobb probléma, ha a mudinkból kibújik a mudi és megugatja a szembejövőt, vagy ha a házikedvenc bullterierből jön elő az ősi ösztön és elkapja a szomszéd kislány nyakát.)

És persze jönnek a 21. század mesterszaporítói. A fekete, drótszőrű bichon frise-t eladják, hogy „ritka példány”. Legalább ezen jót nevetünk, de a mudiban például hasonló egyedekre nyálcsorgatva like-hegyek mennek –komolyan-, az interneten. Ilyenkor bánom, hogy nem bichon frise-em van, legalább ott nem kéne bizonygatni kinek van igaza… Mikor a combomnyi lábú „különleges” színű mudira ömlengenek, hogy húúú, meg haaa. Könnyűcsontú juhászkutya, az a mudi. A bichon frise meg fehér. Jó esetben. Combomnyi mellső lábakkal, amik egymástól olyan messze vannak mint Debrecen és Szombathely nem mudit mutogatnak, hanem valami izét. Attól még persze lehet cuki. Valakinek. Csak ne mondja senki azt, hogy ez lesz majd egyszer kötelező. És persze, ha valaki azt írja, hogy „Igen, nekem ez a mudi” akkor az emberek szépen csak annyit mondjanak, hogy „Te szegény”… Persze amikor a kiállításon már annak örülnek, hogy ha megáll milyen szép, de menni nem nagyon tud, hiszen ez az 1. fajtacsoport (Juhász- és pásztorkutyák), miért is lenne követelmény itt a mozgás, itt vannak a német juhászok is…(Fújj de gonosz voltam.) Akkor azt mondanám lehet, hogy szép-szép, de nézzék csak meg a szögelléseit? Egyik sincs rendben, vagy ha összeszedik a lábait a feneke 5 cm-rel feljebb lesz. Na de kérem a mudinál a felső vonal enyhén lejt (nem erősen emelkedik), de erre is mindenki ömleng, hogy de jó hogy szaporítják ezt a mintaállatot. De ha egy CACIB-on győztes osztályban egy bíró nagyon jót ad, mert a 2 füle össze-vissza mozog, akkor valószínűleg el se olvasta a fajtastandardot, nemhogy tudná, hisz az okos fej legfőbb jellegzetessége, az élénken, sokszor egymástól függetlenül mozgó fülek. Na de hisz ez csak 1 apróság. Viszont aki nem látja a sok-sok apróságot, az a végén a fekete bichon frise-t is kiállítási formába hozza. A végén még nyerhet…”